Blahó Janika: TUDSZ-E SÍRNI ?
Tudsz-e sírni fájó könnyeket, Ólomsúlyú éber éjszakán, mikor a gondok meggyötörnek, elfog a félelem, rád tör a magány. Tudsz-e sírni, zokogni igazán?
Tudsz-e sírni, mint a kisgyermek, ha becsapták, vagy megverték talán, mert jót akart, mégis rosszat tett, s könnyeivel ott áll most árván? Tudsz-e sírni, zokogni igazán?
Tudsz-e sírni, a boldogságtól, örömkönnyzáport hullatván? Tudsz-e sírva nevetni, úgy derülni, kacagva, akár egy jó tréfán? Tudsz-e sírni, zokogni igazán?
Vasas Mihály:Van mikor. . .
Van, mikor kék az ég, Csendes. S van, mikor ez épp elég!
Van, mikor látsz egy madarat, mely suhan. S jó tudni, hogy szabad.
Van, mikor az erő hatalom! Vagy érdem? De ez csak egy múló alkalom.
Van, mikor tudni veszélyes, s káros. A tudás jó! de kényes.
Van, mikor tűrni bölcs dolog! S lám: Ki ezt tudja, mindig boldog.
Van, mikor a szerelem fáj, Tép, Éget, mar, sötét, homály...
Van, mikor az élet szomorú s kemény! De nem! Ez nem háború!
Van, mikor nem süt a nap, S hideg van. De benned élet... élet van!
S van, mikor elcsüggedsz... Ne tedd! Az élet szép! s Te élvezd ezt!
Ady Endre:
Elfogyni az ölelésben
Szájon, mellen, karban, kézben Csókban tapadva, átkosan Elfogyni az ölelésben: Ezt akarom.
Epében, könnyben és mézben, Halálosan, tudatosan Elfogyni az ölelésben: Ezt akarom.
Ilyen nagy, halk, lelki vészben legyek majd csontváz, víg halott. Elfogyni az ölelésben: Ezt akarom.
KÁNYÁDI SÁNDOR: KÉRDÉSEK
Feküdtél-e már késeken, háltál-e jégen meztelen, hagyott-e már úgy el a vér, öntött-e már úgy el a vér, hogy ne hallj, ne láss? Borult-e rád már óceán, nyelved volt-e már celofán, robbant-e szét már szemgolyód, mint a mélyvízbõl kifogott halaké? Voltál-e lábon égetett, tépték-e ki a gyökered, faragták-e a csontodat, millió tonna súly alatt nyögtél-e már? Vertek-e földbe, mint karót, rügyezett-e már két karod, hullattál-e már lombokat, voltál-e üresen maradt fészek a fán?
Ady Endre: Az utolsó részlet
Részletekben halok meg: érzem. Talán egy kissé gyorsan éltem, Vagy a szívem volt kissé nagy tán És hogyha megtelt néha adtán, Csupán az élet pillanatján, A perc üdvén csüggött a lelkem...
Mindegy. Sorsom megérdemeltem... Csalóka álmok léha bábja Nyűgként minek jön a világra?... Kinek nem kell a tucat-élet, Egész szépen aludni térhet, Ha elhamvasztja önnön lángja, Ha nincs tüdője s nincs több álma...
...Ablakomon beárad fojtón A ködös ősz hűs levegője... Kinézek: egy szemetes udvar, Középen egy pár cserje nőve.
A lomb, levél lehullott régen... Egy pár hervadt, fonnyadt levélen Mégsem adott túl még a cserje, A többi már a sárba verve...
Azt mondják, hogy így ősszel olvad A lélek át az elmulásba, Az elfonnyadt ifjú arcokból Ilyenkor lesz halotti lárva, Ilyenkor lesz múlttá az élet...
Engem nem köt semmi igéret, A nagy mindegyre esküszöm már, Óh, de az az utolsó részlet: Attól, csupán csak attól félek...
Ha feltámadnak mind az álmok, Ha fölkeresnek mind az árnyak - Óh, e rémes elszámolásnak Órájától reszketve félek!
De, hajh, az örök csendes éjet Nagy kínnal kell megérdemelni: És én meg fogom érdemelni!...
VAS ISTVÁN: MIKOR A RÓZSÁK NYÍLNI KEZDTEK
Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek, Már nem voltunk fiatalok - Házunk körül virágzó sírkeresztek, Szívünkben sok friss halott.
Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág, Akkor is, ha férj - feleség Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák, S fogják egymás kezét.
Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben - Emlékszel? volt is oka. De ami fekete maradt, még feketébben Ragyogott, mint valaha.
Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe Tört fényeket rejtett a rémület, És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje S attól lett édesebb.
Újjongó áhítattal ébredtünk reggelente, Te a kertre, én terád -, S ez az öreg nyarunk szelíden betemette Velencét s Angliát.
Mint furcsa ráadást vagy veszélyes messzeséget Kezdtük nézni a holnapot - Ez volt az a nyár, mikor a tél szele szíved Koszorújába kapott. Volt vidámabb nyarunk s merészebb azelőtt, De emlékszel? ez volt a legszebb. Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetxk, Mikor a rózsák nyílni kezdtek.
Rideg világ
Panaszosan sír a szél odakinn,
ablakomon a jégvirág vert tanyát
Miért is ne tette volna, bennem
sem lát nyarat, meleget, csodát...
Szívemben a nyár tovaszállt, s
benne megfagyott egy világ,
Reméltem tán száz csodát,
butaság, butaság...
Dagadt dunnát ráz a tél,
vaskos pelyhekben hullik a hó
Fehér köntösbe öltözik a táj,
minden csoda-puha takaró.
Rideg a világ, de nem odakünn,
csak a szívemben szorít a jég,
Vasmarokkal, kegyetlenül,
Elég! Még nem elég?
József Attila:Kései sirató
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik,
kinyújtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállítani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.
Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez összekúszálódott Budapesten
kenyér nélkül üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hűtötted, fujtad, kavartad,
mondtad egyél, nekem nősz nagyra, szentem!
Most zsíros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem.
Ettelek volna meg! . . . Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbítetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem lenni igyekszel
s mindent elrontasz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hízelegve,
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha küzd, hát abba, ha kibékül,
ebbe fog belehalni.
Shakespeare: LXXV. szonett
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
egy pillantásodért is sorvadok,
nincs más, nem is akarok már gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.
BEDE ANNA:Ködös utak
Mi ez a hulló fény, jajba fúló
nagy csobogás?
Honnan e tuztó, e szomorú, szép
vad lobogás?
Szememre szórta egy ég-nagy ország
csillagporát,
Mégis veretten térek ma hozzád.
Ne küldj tovább.
Mint tébolyult rab, ha komor orre
kezet emel,
s vérben, hörögve rohan elore,
úgy mentem el;
mint vad hajszában, halálra váltan
ki elterül...
Virágok zúgtak golyó-szaggatta
fejem körül.
S nyeltem, haraptam a zuhogó fényt
mámorosan,
Újjászülettem, nyílt, szabad lettem
százszorosan,
foggal-körömmel, mohó örömmel
dolgoztam én...
De bús ha voltam, neved zokogtam
az út kövén.
Idáig húztak a ködös utak.
Itt vagy-e még?
Kezdett sok álmom, tört ifjúságom
orzöd-e még?
Sorsába botlott, dal-verte vándor
zörget ma rád,
ki veled vágyik járni halálig.
Ne küldj tovább. |
Végzet angyala
Ne szégyeld, ha sikolyod visszahangozzák a falak,
S könnyed mind letöretlen marad.
Fekete sírkőre neved vésve látod,
már nem mentheted meg a világod.
Ne szégyeld, ha sikolyod meghallatlan marad,
mert kezeidhez vöröslő vér tapad,
öltél, s ezért tied a világ haragja.
Michael Drayton: Búcsú a szerelemtől
Ha vége, hát csókolj meg s isten áldjon;
megtagadlak, már nem vagyok tied;
gyönyörnek, óh, mily gyönyörnek találom
hogy ledobhattam bilincseimet.
Egy kézfogás még, - töröld esküinket
s ha találkoznak sorsunk útjai,
ne árulja el se szó, se tekintet,
hogy a volt vágyból maradt valami.
Most, bár szerelmünk már-már alig él,
s ravatalánál zokog a hűség
és utolsót lüktet a szenvedély
s a tisztulás lefogja szemét,
most még, noha mindnyájan elsiratták,
fel tudnád támasztani, ha akarnád.
|