Rideg világ

Panaszosan sír a szél odakinn,

ablakomon a jégvirág vert tanyát

Miért is ne tette volna, bennem

sem lát nyarat, meleget, csodát...

Szívemben a nyár tovaszállt, s

benne megfagyott egy világ,

Reméltem tán száz csodát,

butaság, butaság...

Dagadt dunnát ráz a tél,

vaskos pelyhekben hullik a hó

Fehér köntösbe öltözik a táj,

minden csoda-puha takaró.

Rideg a világ, de nem odakünn,

csak a szívemben szorít a jég,

Vasmarokkal, kegyetlenül,

Elég! Még nem elég?

József Attila:Kései sirató

Harminchat fokos lázban égek mindig

s te nem ápolsz, anyám.

Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik,

kinyújtóztál a halál oldalán.

Lágy őszi tájból és sok kedves nőből

próbállak összeállítani téged;

de nem futja, már látom, az időből,

a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem,

a hadak vége volt

s ez összekúszálódott Budapesten

kenyér nélkül üresen állt a bolt.

A vonattetőn hasaltam keresztben,

hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;

neked, én konok, csirkét is szereztem

s te már seholse voltál.

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad

édes emlőd s magad.

Vigasztaltad fiad és pirongattad

s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.

Levesem hűtötted, fujtad, kavartad,

mondtad egyél, nekem nősz nagyra, szentem!

Most zsíros nyirkot kóstol üres ajkad -

félrevezettél engem.

Ettelek volna meg! . . . Te vacsorádat

hoztad el - kértem én?

Mért görbítetted mosásnak a hátad?

Hogy egyengesd egy láda fenekén?

Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!

Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:

haszontalan vagy! nem lenni igyekszel

s mindent elrontasz, te árnyék!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,

ki csal és hiteget!

Suttyomban elhagytad szerelmeidből

jajongva szült, eleven hitedet.

Cigány vagy! Amit adtál hízelegve,

A gyereknek kél káromkodni kedve -

nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,

a legenda oda.

A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,

észreveszi, hogy milyen ostoba.

Kit anya szült, az mind csalódik végül,

vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.

Ha küzd, hát abba, ha kibékül,

ebbe fog belehalni.

Shakespeare: LXXV. szonett

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér

s tavaszi zápor fűszere a földnek;

lelkem miattad örök harcban él,

mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;

csupa fény és boldogság büszke elmém,

majd fél: az idő ellop, eltemet;

csak az enyém légy, néha azt szeretném,

majd, hogy a világ lássa kincsemet;

arcod varázsa csordultig betölt,

egy pillantásodért is sorvadok,

nincs más, nem is akarok már gyönyört,

csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,

    részeg vagyok és mindig szomjazom.

BEDE ANNA:Ködös utak